Imádom a civilizált társadalmunkat. Imádom, mert tombol a prüdéria elleni harc minden korosztályban. Manapság már nem számít hírnek egy tizenkét éves leányzó házassága, mint azokban a szigorú évezred eleji időkben; nem lepődünk meg, ha az esti pornóra kapcsolva öreg nénik Laokoón-csoportban vonaglanak, mi pedig reménykedünk, hogy kényszerítik őket ilyesmikre; egy-két kisemmizett apukán kívül senkit nem érdekel az egyetemi tanárnő interneten rendelhető pajzán videója és nem utolsósorban: létjogosultsága van egy olyan személyiségnek is, mint jómagam. Hol vannak már azok az idők, mikor a felnőtt filmek sztárjai még ki voltak tiltva a Parlamentből? Ugye te is látod, olyan időket élünk, mikor egy politikusnak esélye sincs szavazatokat szerezni, ha nem szerepelt egy tucat szexfilmben. Persze nagy kulturális lökést adott ennek a világnak a katolikus egyház felbomlása, de ebben most ne menjünk bele. Imádom az életem. Egy kedves mosollyal könnyűszerrel meg lehet nyugtatni egy-egy aggódó szülőt, oklevelekkel és publikációkkal el lehet terelni a rendőrség figyelmét, de a bíró jóindulatát is biztos meg lehet nyerni néhány negédes mondattal; és akkor még nem is beszéltem a csodafegyverről, a pénzről. A fiatalokat semmi nem érdekli, ami önmagukon kívül áll. Oly egyszerű megvezetni az embereket és engedni, hogy azt lássák és higgyék, amit látni és hinni akarnak, hogy szinte nem is okoz élvezetet amit csinálok. Szinte. Az élhető világok legjobbikát éljük most. Az elfojtott érzelmek és titkolt vágyak világának: vége. Az élvezetek korának hajnalán vagyunk. Lehetőségeink határtalanok. Nézz magadba és tedd fel a kérdést őszinteségről és kielégülésről! Igaz, azt mondtam az élhető világok legjobbika ez, de sajnos közel sem tökéletes. Majd ha eljön az „itt és most” világa. Ha itt lenne a lift, már most magamévá tehetném ezt a kis szőke szépséget, de ezek a felvonók mindig akkor késnek mikor a legnagyobb szükség lenne rájuk! Tulajdonképp ez a legnagyobb baja az Ifjúság úti épületnek. A liftek még a régiek. Ez ellen tennem kell valamit. De ne szaladjunk ennyire előre! Ennek a kis hobbimnak köszönhetően, nem szabad hibáznom. Bármennyire is befolyásolhatóak az emberek még az olyan becsületes adófizető honpolgárnak is feddhetetlennek kell lennie, mint én. Persze, ha megfosztanának az állásomtól, akkor is teret engedhetnék szenvedélyemnek, így viszont kényelmesebb. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen kellemesen jóképű vagyok és a modorom is kiváló, mégis: átlagos testalkatom és egyszerű öltözködésem biztosít arról, hogy mindenki szemében egy semmitmondó tömegember legyek. Ez jó. Ruháimat gondosan válogatom, ügyelve a minőségre és a praktikumra. Kabátom hosszú, kívül szürke, belül fekete, mindkét oldalán hordva elegáns és tiszta. Kalapom széles karimájú, arcba húzva, fejet lefelé billentve senki sem ismerhet fel. Nadrágom egyedi készítésű, külön az én vonalaimhoz igazítva, könnyen tisztítható. Praktikus a különleges acélból készült, finom fogakból összeillesztett cipzár, amely a tökéletes és gyors oldásra, illetve felhúzásra van kiképezve. Svéd fejlesztés. Sok kellemetlenségtől óvott már meg. Egyetemi területre való belépés csak regisztrált chip-kártyával lehetséges. Számomra az ilyesmi nem akadály. Kacaghatnékom van, ha belegondolok, az egész a magamfajták távoltartására lett kitalálva, mégis inkább az áldozataim menekülését gátolja. Imádom! A térfigyelő kamerák kijátszása már gyerekjáték. Régi darabok, tíz vagy tizenöt éve szerelhették fel őket. Általában a liftnél várom be őket. A bölcsészkarnak nagy előnye a rengeteg, tudásvágytól megrészegült lány, így nem kell sok időt vesztegelnem, ami külön gyanúra adhatna okot. Az évek alatt szerzett tapasztalatommal a másodperc tört része alatt felismerem a kedvező szituációt. Ma szerencsém van. Első éves és még nem ismeri a járást az épületben. Megnyomom a hívógombot és miközben várunk, végigfuttatom a szemem a gyöngy-szőke haján, kockás mintás felsőjén, ami alatt hetykén domborodnak érett, de még nem teljesen kifejlett keblei. Az ing véget ér a csípőjénél, bőre napbarnított - talán a Balatonnál nyaralt – és feszes, hosszú, fodros, földig omló narancs szoknyája eltakarja a bokáit, de járásából ítélve magasított sarkú pántos szandált hordhat. A vérem a fülemben zubog és testem egy pontjába sűrűsödik. Kényszerítenem kell magam: „Csak szemmel simogasd!” Hogy lefoglaljam kezem, idegesen nyomkodni kezdem a gombot, pedig tudom, liftet siettetni nem lehet. Nem néz rám. Ez jó. Homlokomon érzem, lüktet az ér, izzadt tenyeremet kényelmetlenül a kabátomba törölgetem. Jöjjön már! Mintha pajkos kisgyerek lennék a pinceajtóban, aki látja a gyanakvón szaglászó egeret a halálos csapda előtt. Halk csipogás jelzi, hogy a kabin megérkezett, az ajtó szétnyílik, én megyek be elsőnek ő utánam, így ha megfordulunk az ajtó felé, megint mögötte leszek. Megnyomja a kilences gombot, az ajtók bezáródnak. Az egérfogó lecsap. Most már az enyém. Utoljára törlöm meg a kezem és határozott mozdulattal kioldom a nadrágom. ZIN. Gyorsan húzom le, az apró, tökéletesen illeszkedő fogak lágy zenéjét hallja meg először. Ez a hang szenvedésének alfája és ómegája, a fájdalom neuronjainak hadba hívó szava, ébredő telhetetlenségem szirénája. Hallotta a hangot, de nem ismeri fel elsőre. Sosem ismerik fel. Agyában kutakodik a zaj forrása után, ismeri, de nem tudja hirtelen hova tenni. Értetlenül néz körül, rám, majd lefelé tekint. Felismeri, de hitetlenül pislog. Az agya nem engedi, hogy valóságként kezelje az elé meredő tagom.A mélyről feltörő ösztönös vágy maga alá teper engem is, és átveszi az irányítást. Olyan ez, mint egy kirakós játék, csak a helyére kell illeszteni minden darabot, pont úgy, mint eddig több százszor. Az arcába csapok, nem túl erősen: nehogy elájuljon. Az nem jó. Épp csak meg kell szédülnie, akkor zavarttá és kezelhetővé válik. Nem szándékosan, de védekezik, kapálózik és kiabál. Ez nem jó. Megragadom, megfordítom, és a falnak lököm, mindketten tudjuk, hogy esélye sincs a menekülésre. Fémnek ütközik az orra, a reccsenést a koponyájára szorított kezemmel érzem, ekkor még jobban ráfeszítem. Arcát elönti a vér, hiába sikít, a száját megtölti önnön testnedve, és csak keserű bugyborékolásra futja erejéből. Fejét szorosan tartva a másik kezemmel a szoknyája alá nyúlok. Ezeken a rohadt új divatú szoknyákon annyi a fodor és hajtás, alig találom meg az ágyékát! Kezem, mint éhes pók, araszol fel a combján egészen az otthon melegét árasztó odúig. Betúrok pamut bugyijába, teste ficánkolni kezd – most értette meg, mi történhet vele –, lágy, de buja szőrpamacsot markolok. Ujjbegyeim a lüktető hússal járnak táncot. Gyors táncot. Vad táncot. Túláradó izgatottságom megfékezem még a csúcspont előtt. Soha nem adom nekik a testük nyújtotta örömöm jussát. Nem ezért csinálnom, az barbárság lenne. Mintha a viccnek csak a poénját árulnám el. Ha teret engednék az erotikának, csak magamat sodornám bajba. Miért csinálom akkor? Talán mert így érzem, hogy az élet pezseg bennem. Talán mert így érzem, hogy tagja vagyok világunknak, imádott társadalmunknak. Elengedem a haját, reszkető teste összecsuklik. Nem néz fel, nem mozog, nem mond semmit. Sokkot kapott. Ez jó. Így könnyebb neki és nekem is. ZIN. Felhúzom nadrágom zárját. Ez az utolsó hang, amit hall. A svéd precízió hangjának fanfárja vigasztalás meggyalázott lelkének és requiem ártatlanságának halotti torán. Vágyaim rakoncátlan óvodáscsoportjának csupán nyugtató altatódal. Záróakkordja művemnek. ZIN. Korunk himnusza. lenne akkor is, ha tudna járni. Néhányan rám pillantanak a tömegből, aztán visszasüllyednek jegyzeteik ingoványába, és csak annyit mondanak felém fásult hangon: Megérkeztünk. Az ajtó kinyílik, megnyomom a földszint gombját, és még az ajtók csukódása előtt kilépek a kabinból. Egy szintet a lépcsőn teszek meg, közben kifordítom a kabátom, elteszem a kalapom. A folyosóra érve már a szokásos, rendezett úriember énem tudom nyújtani. Nagy a tömeg, mindenhol idegeskedő, nemtörődöm hallgatók, esélytelen - Jó reggelt Dékán úr! Említettem már, hogy imádom a társadalmunkat?
